Amerre járunk, nyelvet tanul, pontosabban szavakat, amiket megjegyez.
Nem a legfontosabbakat, messze nem, de hát a gimnáziumi németkönyvünk a Wie war die Reise? Dane gut, nur anstrengend párbeszéddel kezdődött, és ugyanabban a leckében volt még egy Ehrlich gesagt is, nincs német, akitől akár az anstrengendet, akár az ehrlich gesagtot hallottam volna.
Szóval nyelvet tanul, szorgosan, csipegeti a szavakat. Mióta egyszer megálltunk egy osztrák autópálya-pihenőnél, tudja, hogy Spielplatz a játszótér. Angolul csomó mindent tud, a kínai szomszédnak nihaóval köszön, és tudja, hogy xiexie a köszönöm.
Az olasz út végére jobb lett, mint egy toscanai idegenvezető élete első útján.
Ciao, grazie, prego – ezek az alapok. De tudta a bon giornót, a bona serát, a gelatót is. És a csúcs: megjegyezte, hogy a szél az vendo.
És az olasz úton, amikor megkérdeztük, mi legyen másnap, tengerpart vagy Padova – ahol tavaly voltunk –, azt mondta: tengerpart, mert Padovát már unom.
Igaz, hazafelé a vonaton meg már azt mondta: hej, mégis csak jó lett volna Padovát is megnézni.
