Sokszor rágja, sokszor nyalogatja a száját, ami rendszeresen kipirosodik, kisebesedik, ettől még inkább nyalogatja, attól még inkább kipirosodik, satöbbi.
Tegnap délután, amikor hazaérkezünk, anya ezért így fogadja:
- Mirkó kifújta a szél a szádat, bekenem Neogranormonnal.
Képviselő Úr nem marad adós a válasszal.
- Figyelj anya, két lehetőséged van: vagy Labellóval kened be, vagy pedig semmivel.
Kicsi kora óta vannak babái, nem sok, mégis csak fiú. Az első babáját, egy ruhaanyagból készült, hullámos hajú ki lényt anno Hubi babának neveztük el, hadd ne mondjuk el, miért.
De ő kérdezett.
– Anya, hogy hívják rendesen Hubi babát?
– Hát... ööö... Hubi babának.
– De mi a rendes neve? Nem úgy, mint nekem az, hogy Mijkó, hanem úgy, hogy hászmijkódániel – hadarta el egyben, mint mindig.
– Hát... Neki olyan nincs. Hubi és kész. Na jó, a Hubi az Hubert rövidítése, szóval akkor legyen Hubert.
– De nem, akkor én elnevezem rendesen.
És elnevezte.
Azóta úgy hívják: Csigatészta Hubert.
Az állatkertben igazi orosz terepjárót is ki lehet próbálni. Majdnem annyira tetszett, mint a fókák, amint az ebből a "még ne vegyetek ki" nézésből is látható.
Ismét használjuk a pelenkázót. Mondjuk nem épp rendeltetés szerint.
Mirkónak, az egérnek van ott a háza, ahová én, a kandúr – a hízott, sőt, hízabb kandúr – nem tudok bejutni. A játékba most már Mici is beszállt. Íme.
Ismét óvoda, két hét késéssel kezdtük, de én még nem tudtam belerázódni. Ő jobban, ízlelgeti, hogy újra óvodás, sőt, már középsős.
– Apa, én már óvodásabb vagyok?
– Nem így mondjuk, hanem hogy középsős óvodás, második éve óvodás. Hogy már régebben óvodás vagy, mint a kiscsoportosok.
– Szóval óvodásabb vagyok – reagált. Ráhagytam.
– Igen, óvodásabb vagy. De miért fontos ez?
– Csak azért, mert mióta én óvodásabb vagyok, azóta te hízabb vagy.
Bolond motoros, mondja néha, hallotta tőlünk.
Legutóbb, amikor ez történt, elgondolkodott utána. Olasz tengerparti este volt, épp a napi pizzánkat emésztgettük sétálva. Szóval elgondolkodott, majd megszólalt: "Én szeretem a motorokat. És az autókat és a buszokat és a teherautókat és a kamionokat és a vonatokat és a hajókat is. Valójában én mindenféle járművet szeretek".
Amerre járunk, nyelvet tanul, pontosabban szavakat, amiket megjegyez.
Nem a legfontosabbakat, messze nem, de hát a gimnáziumi németkönyvünk a Wie war die Reise? Dane gut, nur anstrengend párbeszéddel kezdődött, és ugyanabban a leckében volt még egy Ehrlich gesagt is, nincs német, akitől akár az anstrengendet, akár az ehrlich gesagtot hallottam volna.
Szóval nyelvet tanul, szorgosan, csipegeti a szavakat. Mióta egyszer megálltunk egy osztrák autópálya-pihenőnél, tudja, hogy Spielplatz a játszótér. Angolul csomó mindent tud, a kínai szomszédnak nihaóval köszön, és tudja, hogy xiexie a köszönöm.
Az olasz út végére jobb lett, mint egy toscanai idegenvezető élete első útján.
Ciao, grazie, prego – ezek az alapok. De tudta a bon giornót, a bona serát, a gelatót is. És a csúcs: megjegyezte, hogy a szél az vendo.
És az olasz úton, amikor megkérdeztük, mi legyen másnap, tengerpart vagy Padova – ahol tavaly voltunk –, azt mondta: tengerpart, mert Padovát már unom.
Igaz, hazafelé a vonaton meg már azt mondta: hej, mégis csak jó lett volna Padovát is megnézni.
– Mirkó, mi ez a seb homlokodon?
– Hát, azt ott én nagyon elvakartam.
– De Mirkó, ez olyan, mintha valaki megütött volna.
– Hm... Bálint a legrosszabb, úgyhogy ő volt.
– De hát Mirkó, azt mondtad, hogy Bálint ma, a névnapján, nem is volt óvodában.
– Igen, de nem most, hanem már korábban az óvodában.
– Még pénteken, a farsangkor?
– Nagyon közel vagyunk a farsanghoz, mert még fönn vannak a díszek.
– Na és akkor most komolyan, hogy döntöttél, Mirkó, kitől olyan a fejed?
– Nur egy picit rossz, úgyhogy akkor tőle. De Kancsó Misi meg kicsit nagyon rossz, úgyhogy akkor inkább ő ütött meg.
Majd a dolog komolyságát nyomatékosítva elszaladt.
Megjegyzés: Természetesen Kancsó Misi nevű csoporttársa nincs is, még az óvodába se jár ilyen nevű gyerek.
Fürdenek a kádban. Mici, aki néha nagyon-nagyon Miszi, beszél. Mondja, mondja és mondja. Persze a saját nyelvén, blabla, habla, hablablablasabla. De mindezt nagyon komolyan, mélyen a szemünkbe néz, gesztikulál is hozzá – ő iszonyúan tudja, miről beszél. Mi viszont nem, és ez már néha nagyon nyomasztó. Nemcsak nekünk. Mirkó hallgat, hallgat egy darabig, aztán megszólal:
– Micike, tanulj már meg beszélni a mi nyelvünkön! Magyarul, angolul vagy olaszul. Vagy legalább azt mondd, hogy Spielplatz!
Társasjátékozunk, Bogyó és Babóca óvodába megy. Vagy valami ilyesmi. Mirkó dob, számolja a pöttyöket, lép. Lóherére lép, vagy gesztenyére, vagy málnára, szamócára, már nem emlékszem. A lényeg: egy körből kimarad. Magyarázzuk neki, hogy ez azt jelenti: apa most kétszer dob. Rámnéz, elnyúlik az arca:
– Hú, akkor most apának nagy napja van!
Ül a Thomas-mozdonyán. Aztán már nem is, hanem fejjel előredől, lebukik a feje a kormány mellé, egyik kezével a kéménybe kapaszkodik, másikkal a földön tartja magát, popója a levegőben, lábai berogyasztva térdben, egyiket épp elemeli. És ekkkora, miközben mi megdöbbenve nézzük és kérdeznénk, hogy mit csinál, megelőz minket. Hátranéz a hónalja alatt, és vigyorogva megszólal:
– Keresem a bajt.
Jön be a szobába. Az ajtóban megáll, leguggol, megmarkolja a küszöböt. Anya kérdezi, mit csinál.
– Padlót fogok.
Apa jön haza a reumatológustól. Megkapta szokásos éves injekciókúrájának egyikét a derekába. Mirkó kérdezi, hol volt apa, apa mutatja a gerincén az injekció helyén rajta hagyott sebtapaszt. Mirkó újra kérdez:
– Apa, ha engem megszuriznak, én is kapok tapasztalatot?
